Elsősorban a vizsgaidőszak ihletett meg, hiszen annyi mindenen jár az ember esze a tanulás közben. Helyett. És mi az ihletettség tárgya? Hát az, hogy milyen egy új világban élünk mi? 23, lassan 24 éves főiskolásként visszaemlékeztem még ennél is gyermekibb korom estéire, “üres” délutánjaira, amikor már/még nem kellett tanulni, az idő éppen nem engedte, hogy az udvaron legyek, hát mit is csináltam? OLVASTAM. És mikor olvastam én utoljára úgy, hogy az nem tankönyv, jegyzet, szakirodalom lett volna? Nyáron..De azt is úgy, hogy hát “most már illene olvasni is valamit.” Ezt a gondolatot 3 “nagy volumenű” könyv követte, aztán elkezdődött az őszi félév és kész vége.
Lássuk, mivel is telik egy-egy hétköznapom, és ezzel ki merem jelenteni, hogy egy átlag egyetemista/főiskolás hétköznapja:
- én viszonylag korai kelő vagyok, bármikor is kezdődjön az első órám (rendes isi a miénk, általában 8kor már bent vagyok! )
- pisi-kaki, reggeli. de a reggeli már nem a konyhában, hanem íróasztalnál, gép előtt, fészbukot lesve, vajon hány ismerősöm ment férjhez/szült gyereket/rúgott be de mocskosul/vizsgázott le/szakított/mentett meg elárvult kiskutyákat vagy éppen vett levegőt éjszaka, míg én aludtam!?
- és akkor ugye x előadás, gyakorlat, ebéd a lányokkal
- hazaérkezés: első dolog a fészbuk, fent már felsoroltak ellenőrzése
- evészet, kizárólag számítógép előtt
- este párocska, beszélgetés, vacsora, kocsma, film. (…)
és másnap mindez elölről
Bátran, nem fogok haragudni, de tegye fel a kezét, aki nem így van ezzel?? És van olyan, rajtam kívül, akit ez bánt? El tudom képzelni. Na én ezt untam meg nagyon.
Több oka is van: szüleim, párom meséi a régi kollégista főiskolás közösségi életről, szabadidős tevékenységeiről, stb. Láttam régi képeket például koleszos főzőcskékről, szobabulikról. Anyám mesélt arról, mivel ütötték el az időt pl. a vonaton, vagy egy-egy unalmas előadás alatt. Ezt hasonlítva össze a mai kor gyermekeivel, akik már nem én vagyok (szerencsére), de van áthajlás: senki nem képes telefon nélkül létezni, pláne nem internet nélkül, a kettő együtt meg aranyat ér! Hurrá, van egy jó pontom a saját szememben: nem vagyok és soha nem is leszek hajlandó okostelefont vásárolni. A meglévő kis tilitolis telefonomról is hosszú idő után, de letiltottam a netet, nincs rajt fészbuk, nincs rajt semmi! 🙂
Erre az elhatározásra az ébresztett rá például, hogy kedvesem egy este megjegyezte már az ágyban, hogy nem szeretném-e egész véletlenül lerakni a telefont legalább lefekvéskor a kezemből? Hát nem ÉGŐ? Nem KELLEMETLEN?? Az ember egyetlen szerelme nem az egyetlen szerelme, mert ott van a web’n’walk is mellé. UNDORÍTÓ. Most már szerencsére így gondolom és ez nem is lesz másképp.
Szóval, sokat beszélek itt a lényeg nélkül, de azt szeretném, ha fokozatosan kiiktatódna az életemből a fészbuk, persze olyan funkcióit megtartanám, ami nélkül sajnos már nem élet az élet: főiskolás csoportok, keringő zh-és vizsgainformációkkal. Enélkül belátom, nem menne néhány dolog. De ha máshogy nem, hát alsós módszerrel: szabályozni magamnak az időpontokat, és mindenekelőtt kitűzendő célokat keresni, amit a fölösleges netezés helyett lehetne csinálni. Apránként ki fog alakulni ebből valami, érzem. És jó lesz. Nekem legalábbis 🙂
Első lépésként olvastam 🙂 mi mást is csináltam volna! Egy nap alatt egy könyv: A párizsi feleség Paula Mclain-től. (egyébként: http://www.facebook.com/AParizsiFeleseg) Istenem az a könyv!!! És maga az olvasás! Tudom, ehhez alapanyag is kell, hogy jó süljön ki belőle, de olyan jól esett! És szerelmes voltam Hemingwaybe, a kisfiába Bumby-be, és mindenkibe! Párizsba nem, de hát abba sose… (jesszus, nem vagyok így túl nem-konvencionális? Nem szeretni a szerelem városát??) Talán emiatt is tudtam azonosulni Hadley-vel, a könyv és Hemingway hősnőjével. Ő konzervatívnak vallja magát és nem szereti a divatot. Nos, én is legbelül ilyennek érzem magam, és ez irányba próbálok majd tendálni ismét. Na nem arra gondolok, hogy lepukkant melegítőben járjam az utcákat zsíros hajjal. Csak kivonnám magam a közösségi hálóból. Például. Vagy engribördz helyett köthetnék is a vonaton! És ez ma meg is történt! Másfél óra alatt többet haladtam majdnem a kötésemmel, ami nem mellesleg életem első darabja, mint egy év alatt, amikor is elkezdtem tanulgatni. Majd megmutatom 🙂
Most pedig vacsora! A konyhában! 😉
Gyönyörűséges napsütés mindenütt, persze locsog tocsog minden, de a látvány kárpótol: a maradék poshadt havon szikrázik a napsütés, Rudikutya arany szőre pedig csak úgy csillog, mint valami vámpírfiú.